szemtanúk
Inotay Ferenc: Karády emlékezete
Talán tudja, vagy sejti a kedves olvasó, nem vagyok mai tinédzser! 1933-ban születtem Budapesten. Amikor megismertem Katalint nyolc éves voltam. Az ismeretség apám révén keletkezett, mert ő volt akkor a Belügyben a szórakoztatóipar engedélyezési referense és tanított az Országos Magyar Királyi Színművészeti Akadémián a Vas utcában. Atyámhoz tartozott a működési engedélyek megadása, mind a színházaknál, filmszínházaknál (moziknál) egyéb szórakoztató egységeknél, mind az ott fellépő és szereplő személyek regisztrálásánál. Atyám elődje a belügyben dr. Bingert János rendőrkapitány úr volt e munkakörben. Amikor kinevezték a Hunnia filmgyár igazgatójának, majd vezérigazgatójának már jó barátság alakult ki kettőjük között a minisztériumban, így ismertük meg János bácsit ifjú emberként testvéremmel.
A Gyarmat utcai központi telephelyen sokszor jártunk és nézegettük a készülő filmeket, megismertük a szereplőket, akik nagy szeretettel fogadtak minket, kisembereket. Akkor még nem sejtettük, hogy ez a szeretet inkább János bácsinak és apukánknak szól. De boldogok voltunk a nagy művészekkel való találkozások és „beszélgetések’ eredményeként.”János bácsi” mármint Bingert igazgató úr, sokszor volt nálunk megbeszélésen, mindig csodálatos autóval jött, hol nyitott Bugatti sport coupe kocsival, hol Mercedesszel, és csinos fiatal hölgyeket, akik, amíg a megbeszélés folyt velünk szórakoztak, „játszottak”.
Karády Katalin művésznőt „Katicát” is ő mutatta be nekünk és így kerültünk az ölébe 8-10 éves korunkban. Katica izgalmasan érdekes hölgy volt nekünk, gyerekeknek is, mert mély búgó hangon beszélt hozzánk és néha énekelt is egyszerűbb dalokat. Közben kihallgattuk apánk és János bácsi (akkor 45 éves „bácsi”) beszélgetéseit. Szó került Katicáról is, akiről azt tudtuk meg (titokban) hogy nagyon szereti a francia konyakot, és fellépés előtt, filmfelvétel előtt, gyakran erősíti magát egy kevés ilyen erőt adó finomsággal. Ezért János bácsi mindig tartott készenlétben egy üveggel, ebből a nedűből, Katica élénkítésére a felvételek előtt és a jelenetek szünetében.
Itt kell megjegyeznem, hogy már akkor erősen csalódtunk a filmekben, mert a felvevő objektívje mögül nézve, minden jelenet olyan zavarosnak és nem filmbe illőnek tűnt, látván a háttérben mozgó, szaladgáló és ricsajozó sokaságot, bármilyen szép, idilli vagy egy szereplővel játszódó jelenetet vettek fel.
Karády Katalin művésznőt, „Katicát” eléggé érdekes egyéniségnek ismertük meg ifjúként. Talán túlzásnak tűnik, de kissé férfias volt mozgása, tánc mozdulata és megjelenése is, mert túl magasnak néztük, férfiasan öltözött, nadrágban, kosztümben láttuk majd mindig, és 40-es cipőt hordott. Nagyon szerette a kosztümöket, mind térd alá nyúló szoknyával, mind bő, széles szárú nadrággal. Kedvenc színe a galambszürke és a zöld volt, de a kék árnyalatú öltözéket és a feketét sem vetette meg.
Talán azzal folytatnám emlékeimet, amikor 1943 szeptemberében bementünk a Hunniába, az akkor forgatott Karády-film, a Szováthy Éva című romantikus filmdráma egyik felvételére. Nagyon szép volt Katica Szováthy Évaként, mint egy királynő, és gyönyörűen énekelte a stúdió felvételen, és a „ráéneklésben” is a Tudok egy dalt című melankolikus dallamot. Azóta is sokszor hallgatom ezt a felvételt, mert szerintem egyik legszebb romantikus dala Katalinnak, amelyet a filmben apjának, Szováthynak adott elő gitár kísérettel. Mint már előzőleg írtam, a felvétel előtt erőmerítésképpen, behívtuk Bingert Jancsi bácsi irodájába, egy jó erős dupla feketekávéra (Santos kávéból) és hozzá egy kupica francia konyakra a bárszekrényből. Mi, gyerekek csak limonádét kaptunk, de olyan igazi békebeli italt, citromból, kockacukorból és Harmatvízből keverve, valódi szalma szívószállal. A felvétel alig negyedóráig tartott, mert Somlay Arthur bácsi és Katica is már több jelenetet vettek fel délelőtt, és fáradtak, kimerültek voltak. A gyors forgatásra azonban szükség volt, hogy minél előbb meglegyen a „haszon”, a biztos siker eredménye. (Akkor gyermekfejjel nem tudtuk felfogni, miért olyan sürgős a gyors forgatási tempó.) Katica nagyon szép ruhákat viselt, színes álomkosztümöket XIX. századi módiban. Kár hogy akkor még nem volt hazánkban színes filmfelvétel, mert sokkal szebben mutattak volna ezek a kosztümök, kellékek, és Katalin gyönyörű haja és szeme.
Katalinnak több lakása és tartózkodási helye volt, mint amiről tudnak a sajtóból, pl. volt egy nagy lakása a Bástya utca 12.-ben a második emeleten, a Lepke utcában egy villa, és 1942-től a Művész úton egy hatalmas villa a 6. szám alatt. Mi csak ebben a villában jártunk, mert amikor Bingert Jancsi bácsi vitte haza kocsiján mindig a Mártonhegyi úton jöttek fel és megálltak felvenni atyánkat és néha minket is. A Művész úti villába sokszor a Svábhegyi Fogaskerekű Vasúttal (Fogassal, mert mi csak annak neveztük) ment fel a művésznő a kilátókocsi első osztályán. A Művész úti megállót, akkor létesítették, amikor ő oda költözött, mert csak pár lépés volt a megállótól a villa bejárata. Azelőtt a „Fogas” csak a Svábhegyen és a végállomáson a Széchenyi hegyen állt meg. Itt kell megjegyeznem, hogy mi mint gyermekek nem ismertük Katica, rajongóinak és imádóinak körét, mert ez még nekünk nem jelentett semmiféle érzelmet. Rég volt, talán igaz sem volt!
1944. március 14.-én, keddi napon (erre a napra azért emlékszem ilyen pontosan, mert 19.-én vasárnap szállták meg a németek hazánkat.) én, mint piarista diák, a reggel ½ 8 órai diákmisére mentem a 75-ös villamossal az Eskü térig. A villamoson egy-két ember üldögélt, nem tudtam miért ilyen csendes és üres az egész város, ámbár eléggé rosszidő volt, hűvös, esős vasárnap. A mise után gyalog sétáltam át az Erzsébet hídon a villamos budai hídlábnál lévő megállójáig. Amikor a híd közepén gyalogoltam erős repülőgépzaj riasztott meg, rövid másodpercek alatt három német Stuka zuhanóbombázó gép száguldott el felettem, igen alacsonyan repülve. Nagyon megijedtem, nem tudtam mit kezdeni ezzel a jelenséggel. A város és a villamosok visszafelé is üresek voltak. Hazaérkezve, szüleim nagy ijedtséggel közölték a hírt: megszálltak a németek és a várban a vezetőinket kihallgatják, mert nem kaptak elég katonát a Kormányzótól a beígért magyar hadosztályokhoz. Visszatérve a keddi napra, édesapám közölte meghívták egész családunkat a Fényes Cirkuszban, (ma Fővárosi Nagycirkusz) tartandó II. Honvéd Kívánsághangversenyre. A cirkusz tulajdonosa és igazgatója, Fényes György úr, apám barátja volt. A hangversenyen sok kiváló, ismert és körülrajongott művész adott műsort a honvédek hozzátartozóinak és a sebesült katonáknak. Szerepelt: Páger, Kiss Ferenc, Kiss Manyi, Jávor Pál és természetesen, Karády Katalin is, az akkori kor sztárja, végzet asszonya, üdvöskéje is. Katica három dalt, korabeli slágert énekelt hatalmas sikerrel, a Viszontlátásra hadnagyúr, Valahol Oroszországban és a Tábori levelezőlap című háborús dalokat. A tábori levelezőlapok üzeneteinek hangulatát idéző dalai hihetetlen gyorsan slágerek lettek, amelyekről nem egy esetben még rövidfilmet is forgattak. Karády Katalinnal a háború idején Valahol Oroszországban, Tábori levelezőlap és Hangod elkísér címmel forgattak ilyen jellegű, tízperces rövidfilmet. A hangversenyen a díszpáholyban ültünk, velünk volt a Bingert család és Ujszászy István tábornok úr is. A hangverseny után Fényes Gyuri bácsi meghívta a társaságot a Bajza utcai palotájába egy kis estélyi csevegésre. Természetesen egy-két résztvevő művészt is, Karádyval együtt. Mi, gyerekek a Fényes család négy hozzánk hasonló korú gyermekével (három leány 6-8-10 évesek és egy fiú 12 éves), továbbá a még rajtunk kívül meghívott három gyermekkel a gyerekszobákban kaptunk vacsorát és játszottunk mindenféle társasjátékot, ami akkor divat volt (Capitaly, Betű römi, Ne nevess korán stb.). Nem tudtuk és nem is sejtettük, hogy szüleink már összeboronáltak minket a Fényes-lányokkal, mint jövőbeli társakkal, feleségekkel. A nagyszalonban a felnőttek hatalmas vacsora mellett társasági éltek és mulattak, olyan hangosan, hogy mi is hallottuk a zenét és a beszédet az emeleten lévő gyermekszobákban. Később felcsendült Katica búgó hangja, és elénekelte a Halálos tavasz slágerét: Ez lett a vesztünk…., majd a Hamvadó cigarettavég következett és a kor legnagyobb slágere, a Holdvilágos éjszakán… című dal, amely már a könyökünkön jött ki. Úgy emlékszem minket kb. 11 óra körül a vendégszobákban lefektettek, mert másnap 15.-én nem kellett suliba menni.
Még egy megjegyzést kell tennem ezzel az estével kapcsolatban: akkoriban a diákoknak este 10 óra után nem szabadott utcán lenniük, és moziba, színházba csak szülői kísérettel mehettek, de ehhez a piaristáktól az üzenő-könyvben engedélyt kellett kérni. Azt hogy a többi vendég mikor és kivel ment el, nem tudom, mert a hangversenytől és a játékokban való izgalom fáradtságától úgy elaludtunk, mint a bunda, de valószínűnek tartom, Katica a tábornok úrral ment fel a Művész úti villába, talán…., de ez csak képzelet….
A német megszállás után, még április folyamán a svábhegyi Karthauzi út 6. szám alatt, a 1940-es évek elején épült szállodasor (Majestic, Éden, Hargita, Melinda) első szállodájában rendezkedett be a német birodalmi kémelhárító és katonai rendőrség, a Gestapo. Ez a központ a Művész úti Karády-villától kb. 5-10 perces gyaloglásnyira volt. Azt már Bingert Jancsi bácsitól és édesapánktól hallottuk, hogy a sárga csillagos embereket bántják és üldözik, Még azt is megjegyezték, hogy Katicának ebből baja származhat, mert egyes házaiban ilyen menekülteket rejteget. Később hallottuk, hogy Katicát is elhurcolták a Melinda, ill. a Majestic hotelbe kihallgatásra. Sajnos, további részleteket nem tudok az ügyről, mert elhallgatták előttünk, gyerekek előtt.
A Mártonhegyi úton ez idő tájt az összes szomszédunk sárga csillagot hordott a mellén. Ez annyira tetszett nekünk, hogy megkértük anyánkat, nekünk is varrjon ilyen szép csillagot a ruhánkra. Nagyon megszidtak és kijelentették, ilyet mi nem hordhatunk, és nem kaptunk magyarázatot, miért nem. Ezt akkor még nem fogtuk fel!
Jóval később, már a nyár elmúltával, ismét szóba került Karády neve atyánk és Jancsi bácsi beszélgetésében, amiből annyit tudtunk kihámozni, hogy Katica többet nem fog szerepelni, mert valami baja van, valami miatt nem játszhat, sem filmben, sem pódiumon. Eközben egyre nyomasztóbb lett a háború, már folyamatosan bombázták Budapestet. Esténként, ha szólt a sziréna, le kellett mennünk a pincébe, mert azt neveztük ki óvóhelynek.
1944. december 27.-én Mártonhegyi úti házunkat is elérte a háború szele. Egy akna becsapódással sok ablakunk betört. A háborús rémségek átélése után 1945 márciusában, kifosztva a félig romos házban kezdtük meg az „új és csodálatos” demokratikus-szocialista életet, amelytől Isten óvjon mindenkit.
Visszatérve Katica általunk ismert életére, meg kell említenem, nagyon szerette a gyönyörű, nemesprém bundákat és kiegészítőket. Keresztapám Tóth Jancsi bácsi ismert és kiváló szűcs volt, akinek a Váci utca és Régi posta utca sarkán lévő híres bunda szalonja „Tóth és Tsa. szőrmeszalon” néven kínálta a legjobb minőségű alaszkai és szibériai szőrmékből, saját műhelyében készült bundákat. A műhely és varroda Rákospalotán a Horthy Miklós út 82. (ma XV. ker. Dózsa György út 82.) alatt saját emeletes házában üzemelt 12 tervező, szabó-varró személyzettel. Természetesen, Karády tőle vette gyönyörű, irigyelt bundáit és szőrme dolgait, sőt kalapjai, a híres Karády-kalapok is a Váci utcai kalapszalonban születtek, amelyikben érdekeltsége volt Jancsi bácsinak. Úgy emlékszem négy vagy öt bundát készítetett a művésznő.
1945-ös „felszabadulásunk” után, – miután Bingert Jancsi bácsi eltűnt, disszidált, vagy meghalt, soha nem tudtuk meg –, a lerobbant Hunniában a filmgyártás is szünetelt. Katica nem kapott filmszerepet, ezért bárokban énekelt és színházakban játszott. Nagyon megviselte a háború és a megalázás, a Gestapo vallatásai és Ujszászy eltűnése, ezért felkereste édesapámat, aki az új belügyminisztériumban a kivándorlók ügyeinek intézője lett. Karády segítséget kért, hogy visszakerülhessen a filmgyárba, és a kivándorlási lehetőségekről érdeklődött. Atyám csak egyet tudott javasolni, maradjon, mert tud neki valamelyik színházban szerepet szerezni egy régről ismert színigazgatónál.
Lassan megindult a filmgyártás, de Karády Katalin csak 1948-ban kapott feladatot a félig még romos Hunniában a Forró Mezők című filmben. A filmet, amint elkészült betiltották, és Karádyt mint „persona non grata”-t, minden szerepléstől eltanácsolták. Utolsó nagy színházi szerepében „La Tangolitá”-t alakította a Fővárosi Operettszínházban, a Bál a Savolyban című Ábrahám Pál-operettben. Az egyik előadás után öltözőjében atyánknak még panaszkodott mellőzöttségéről és rossz fogadtatásáról az új „elvtárs-úri” közönség részéről.
Ezután többet nem találkoztunk a művésznővel, mert vidékre játt fellépni, oda „száműzték”, de ott is sok ellensége, lejáratója lett az „ÚJ MAGYAR TÁRSADALOM” részéről!
Mindeközben keresztapám Jancsi bácsi és testvére külföldre menekült. Egyrészt szőrmekereskedő múltja, másrészt Mindszenty hercegprímással való kapcsolata miatt. 1948 őszén nyolcadmagával átment a határon, mint később megtudtuk, orosz katonai teherautóval, aminek ára 400 $ volt. Akkoriban ez volt a legegyszerűbb disszidálási lehetőség, mert az osztrák határon nem ellenőrizték a megszálló „dicső” szovjet hadsereg gépkocsiijait, hiszen még akkor Ausztria is megszállás alatt volt, de ott mind a négy győztes hadsereg osztozott a megszálláson. Amikor 1951-ben Karády művésznő elhagyta megszállt országunkat, őt is az oroszok vitték át Ausztriába, onnan már könnyen tovább jutott Svájcba. Ezt a történetet és a 400 $-os taksát egyik ismerősünk, Szeleczky Zita férje, Haltenberger Gyula mondta el a későbbiekben, a szabad világból megüzenve.
Karády Katalin.
Nem tudom, ez a név mit jelent,
a régmúlt időt, vagy a végtelent.
Fülemben cseng olykor dallama,
kedves énekének búgó hallata.
Az én korombéli ifjú nemzedék
nem tudja, nem érti, miért az a kép
amit eléje vetítenek régről
egy elmúlt eszme fura életéről.
Kellett, legyen valami különös,
amiért még ma is, emléke örökös.
Lehet, kell legyen olyan ismert érték,
amelyet manapság emlékeként kérték:
„A múltból megmaradt fel-feltörő mérték!”
Neki volt a múltban, új mérték a hangja,
ő volt a csillagok zeng-bongó harangja!
Nem indult ő egykor kimagasló sztárnak,
nem értette, miért csak őreá várnak,
filmesek, zenészek és a többi rendek,
egy kis leány hangja új élményt teremtett.
Énekelt és mozgott élte kis színpadán
teremtett, alkotott a csodás mély hangján.
Hallgatták, felkérték daloljon alk-adtán!
Megváltoztatta a rég megszokottat,
a csicsergő bájos női csillagokat.
Teremtett új női ideális képet
ezzel meglepte az ódivatú népet.
Énje megbántotta hölgyeink kilétét,
férfi imádói nem akartak békét !
Ő lett az új, szebbik nem imázsa,
a hódító asszony felkavaró mása.
Alkotott, feldobott merészen új eszmét,
nem értették őt és a nadrágos merszét,
új divatot hozott kalapban, kosztűmben
gyűlölték, rajongták, néha csak eltűrten,
sokan utánozták váratlan módiját,
férfiak viselték mindezeknek díját !
Abban a korban, mit mi nem ismerünk
más volt az ideál, volt földi istenünk,
imádni lehetett sok felkapott képet,
miközben ez a kép sokszor semmivé lett.
Eltűnt ezer emlék múltunkból, a létben
kellett maradjon meg egy-egy kép emlékben.
Talán szükségünk lesz e régi képekre,
ezekből léphetünk újabb ígéretre.
Ezekből nyerünk most élő valóságot,
a régi kincsekből némi tanúságot.
Ifjú életünkben keressük a szépet,
sokszor felidézünk egy-két emlékképet.
Meg is alkotjuk a régit ismét újként
felleljük a múltat mai életünkként.
Mi az új nemzedék tiszteljük a régit
a huszadik század élő képességit!
Megtartunk a múltból élő emlékeket
a nagy emberek közt híres színészeket:
Csortost, Págert, Jávort nem is egy akárkit
S a híresek között ragyogó Karádyt!