szemtanúk

Kérdez a komisszár

André de Szekely, akit Székely Andrásnak hívnak:
hazaszolgálat Narviktól a lágeron át a parti őrségig (1.)

Margittai Gábor, Magyar Nemzet Online, 2008. február 12.

Élete kész regény. Legalább háromkötetes: a két háború közötti magyar színházi és filmes világ aranyifjáé, akinek pályáját a második világháború és a francia idegenlégió zárta le. A hadifogolyé, aki évekig együtt raboskodott Karády Katalin szerelmével, a kémfőnök Ujszászy István tábornokkal és megtörhetetlen japán tisztekkel. Valamint az ABC amerikai televíziós társaság alelnökéé, aki szabad idejében stewardess feleségével mentette a tengerbe zuhant repülőgépeket. A kilencvenedik esztendejébe lépő, New York, Norvégia és budai lakása között ingázó Székely Andrásnak van mire emlékeznie. Az alábbiakban életmondását közöljük.

Nem akartad lekésni Doberdót, azért siettél úgy haza Magyarországra – mindig ezzel húztam apámat, amikor arról mesélt, hogy az Isonzó, ez a jelentéktelen kis folyó hogyan duzzadt vörös folyammá a magyar katonák vérétől. Apám, Székely Béla, a Horthy-korszak neves építésze Amerikában járt egyetemre még a Monarchia idején, 1912-ben kivitte anyámat is New Yorkba, és a City Hallban házasodtak össze – ahol évtizedekkel később magam is. Ilyen a sors. De 1914-ben, a háború hírére azonnal összecsomagoltak, és apám hazafiasságból rohant haza, hogy harcoljon. Nem is késte le az olasz frontot.

Én 1919 márciusában, a tanácsköztársaság megalakulása tájékán születtem, 1936-ban érettségiztem, s gazdag építész fiaként már 17 éves koromban belügyminiszteri korkedvezményes jogosítványom volt, meg egy szép kabriolet sportkocsim. Apám emelte többek között a budapesti Kertész utcai Cyklop garázst, ezt az ötszáz autót befogadó négyemeletes épületet, amely a húszas évek európai szenzációjának számított, ilyen másutt még nem volt akkoriban. De közvetlenül a második világháború előtt ő építette az utolsó igazán szép házat is Pesten: a Petőfi tér 3. szám alattit, éppen szemben a szoborral – és persze magunknak választotta benne a legszebb lakást. Előkelő lakói voltak ennek a háznak: rövid ideig itt tartott fenn garzont a kis Horthy Miki; emlékszem, mindig rendőrök vigyáztak Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterre a kapunál – nem csoda, hogy 1945 után, a kitelepítést követően alig maradt öt ember a régi lakók közül. Rotschild Klára, a divatcézár asszony, akinek a Váci utcában volt szalonja, innen ugrott ki az erkélyéről 1976-ban, méghozzá a fogai miatt: Magyarországon ő csináltatott elsőnek beültetést, amikor itt még nem értettek hozzá, aztán a fájdalmai miatt öngyilkos lett. S megint milyen a sors: Sinkovits Imre ugyanabban a lakásban halt meg, ahol anyám zongorázás közben szívszélhűdést kapott!

Mond ez a név magának valamit, hogy Perényi László? Ő volt talán a legjobb barátom, Major Tamás évfolyamtársa, a harmincas évek ünnepelt filmsztárja: nagyon jóképű férfi, olyan külsejű, mint egy görög isten, rengeteg Karády Katalin-filmben a színésznő partnere. Nagy bonviván: egyszerre udvarolt Szörényi Évának, Szeleczky Zitának és Egry Máriának. Megesett, hogy egyetlen nap mind a három nővel randevúzott, ilyenkor én fuvaroztam őt a sportkocsimon, ugyanazt a lemezt leadta mindegyiküknek, alig bírtam röhögés nélkül. Szeleczky pedig nagyon vallásos lány volt, a nővére protestáns hitoktató, Zitát sehová nem engedték el egyedül. Lementünk hát négyesben Balatonföldvárra, és nekem kellett a csúnya nővérével sétálni a mólón, amíg Perényi a Zitával szórakozott. De nem is ezt akartam elmesélni róla: a barátom életében nem foglalkozott politikával, sőt a háború alatt ő látta el élelemmel Egri István és Juszt Gyula színészt, mikor azok indexen voltak zsidó származásuk miatt. Negyvenöt után mégis elővették Perényit mint szélsőjobboldalit. Több évre eltiltották, később csak vidéken engedték játszani.

Azt kérdi, akadt-e valaki, aki tanúskodott volna mellette 1945-ben? Nem volt senki, csupán egyetlen ember, a csinos és kitűnő szubrett, Kardos Magda, aki később kiment Amerikába, de hazajött, és itthon halt meg nagyon rossz körülmények között. Tizenöt éves korában újságárus lány volt a Nemzeti Színház előtt, tudja, az óránál ácsorgott. Egyik reggel becsöngetett hozzánk a Barát utcába – akkor éppen Perényinél laktam –, Laci kiment slafrokban ajtót nyitni: Mit akar? Kardos Magda ki sem tudta mondani a nevét. Kedves Perégyi uram, egy vágyam van: hogy maga vegye el a szüzességemet. Azt mondta a Perényi: ezen lehet segíteni. Magda 1945-ben már befutott színésznő volt – ő zsidó asszonyként elment tanúskodni mellette. De Lacit persze eltiltották. Pedig a háború előtt, amikor Major Tamásék megrendezték a Zeneakadémián baloldali estjeiket, Perényi azokban is szerepelt.

Végre 1954-ben nagy nehezen fölkerült a Madách Színházba, ott kapott is jobb szerepet, ám 1956-ban hibát követett el: látván, hogy Gábor Miklós meg Horváth Ferenc – bár a Rákosi-korszakban mindketten jó pozícióban voltak – a szabadságharc kitörésekor azonnal jelentkeztek a forradalmi bizottságba, Perényi kiabálni kezdte, hogy marxisták, kifelé a színházból! Úgyhogy ’56 után megint száműzték vidékre. Radó Vilmos ápolta Kecskeméten, mert szemidegsorvadása lett, megvakult, Baján halt meg. Egyszer lementem hozzá, már szinte vak volt, haldoklott, de azt mondta: tudod, Andriskám, én nem haragszom Majorra, még ha tönkretette is az életemet. Úgy emlékszem rá, mint arra a kedves újpesti fiúra, akit a mamája kézen fogva hozott a színi akadémia felvételi vizsgájára, s mi ott álltunk, egymás mellett.

Higgye el, én csak azt mondom, ami személyes tapasztalatom. Jól ismertem Karády Katalint az első pillanattól fogva, hogy színésznő akart lenni. Állíthatom azt is, hogy sem Muráti Lili, sem Szeleczky Zita nem volt nyilas. Ugyanakkor Aczél Györggyel, osztálytársammal a színművészeti főiskolán nagyon jóban voltunk. Major Tamásról pedig még csak annyit – jóllehet, ez éppen nem személyes élményem –, hogy amikor a háború után apám helyreállította a Nemzeti Színház, illetve az Opera épületét, és ezért 1947-ben Köztársasági Érdemérmet kapott, Major nem akarta átadni neki, mert úgy utált engem – pedig akkor már nem voltam színházi dramaturg-rendező, hanem évek óta a láger kenyerét ettem. Ezért Gobbi Hilda nyújtotta át a kitüntetést. Főiskolás koromban jóban voltam Majorral, együtt üldögéltünk a Keszely vendéglőben meg a Kulacsban. Az egyik neves színésznő néhány éve azt nyilatkozta: csak azt sajnálja, hogy nem ismerte Major Tamást a földalatti mozgalmi időkben, amikor minden estéjét törzskocsmájában töltötte baloldali barátaival. Ki kellett ábrándítanom. Mindenről szó esett ezeknél az asztaloknál, de politikáról soha, nem is lehetett, mert többek között a következő színészek voltak tagjai a társaságnak: Juhász József, aki nem jobboldali, hanem nyilas volt, csak Major kebelbarátja és ivópartnere, ezért nem lett baja a háború után, ötvenhatban pedig disszidált. Aztán Ungvári László, akit mindennek nevezhetünk, csak kommunistának nem, aztán Apáthy Imre, Ujlaki László, Senyei Vera. Meg persze a baloldali Gobbi Hilda, akinél kevés rendesebb ember akadt: rengeteget tett a színészekért. Az apja huszárkapitányként szolgált, aztán a szülők elváltak, Hilda borzalmas körülmények között nőtt föl – többet aludt a Nemzeti Színház pincéjében, mint ágyban. Mindent összevéve százszor több jót tett, mint rosszat. Egy pokoli tulajdonsága volt: rászállt azokra a nőkre, akik neki nem paríroztak. De beszédes történet az is, amely Hidvégi Valériával esett meg a háború után: elővették, hogy szerepelt az Őrségváltás című antiszemita propagandafilmben, amire Vali azt válaszolta: igen, kisebb szerepet játszottam, de nem kaptam meg a forgatókönyvet, így nem láttam át a tartalmát. Ám megértem, ha ilyen film miatt eltiltanak, csak azt az egyet nem értem, hogyan ülhet az igazolóbizottságban Gobbi Hilda, aki az anyámat játszotta, a főszerepet. Így nem is lett semmi a retorzióból.

De én ennek már nem lehettem tanúja: 1939 szeptemberében, a világháború másnapján egyenruhát öltöttem… És csak 1950-ben vetettem le egy időre, amikor hazaengedtek a fogságból az oroszok. A háború kitörése Párizsban ért: már csak néhány nap volt hátra a vízumom lejártáig, de szerettem volna Franciaországban maradni. Egyetlen lehetőség kínálkozott erre: a franciák a katonaképes, fiatal menekülteket besorozták hadseregükbe. Eleinte szó sem esett idegenlégióról. A sorozóirodában adtak egy vonatjegyet Marseilles-be, az ottani hadkiegészítő parancsnokság épületében kis szeplős, vörös hajú tizedes fogadott, magyarázkodom neki, rám néz, ne fárassza magát, azt mondja magyarul, Zamstock tizedes vagyok. Öt nap múlva Oranba vittek, onnan pedig Szidi-Bel-Abbeszba, az idegenlégió főhadiszállására. Az első próbameneteket végigcsináltam, itt már az emberek fele kiesett, majd húsz kilométerre, egy Szaida nevű kis faluba telepítettek, ahol kivonulás helyett sokszor az őrnagy lányával teniszeztem. Nagy szerencsémre gyerekkoromtól igen jól beszéltem franciául, mivel szüleim Francia Svájcban, Lausanne-ban írattak intézetbe. De aztán jött 1940-ben a narviki partraszállás, ahol a légiósok 75 százaléka ott veszett. Néhány éve elvittem a feleségemet a marseilles-i légiós múzeumba. Mit gondol, ki a három legmagasabb érdeméremmel kitüntetett légiós? Magyarok, akik az indokínai Dien Bien Phunál haltak meg 1954-ben, kiérdemelvén a Médaille Militaire-t. Az indokínai harcokban a légiósok jelentős része magyar volt: sok esetben ’45-ben kimenekült vagy fogságba esett nyilasok.

De a légiós karrier nekem is majdnem az életembe került, mert 1942-ben elkaptak a németek, és hadbíróság elé állítottak mint szövetséges ország ellenük harcoló állampolgárát. Szerencsém volt megint: ebben az időszakban éppen Párizsban tartózkodott Bethlen István, a miniszterelnök középső fia, korábban csapattársam a Magyar Hokiklubban. Jó ügyvédet szerzett, aki a bíróságon azzal védett: uraim, ezt az embert 1939. szeptember elején sorozták be, Magyarország pedig csak 1941-ben lépett be a háborúba – honnan tudhatta volna ’39-ben, hogy mi lesz ’41-ben?! A németek hazatoloncoltak, itthon rögtön behívtak katonának.

Nem, a Don-kanyart én már lekéstem. Az oroszok engem valójában nem is fogtak el, hanem egy Pallavicini Antal nevű jellemtelen pasassal – akinek a menyasszonya nekem is jó barátom volt – próbáltunk átmenni 1944-ben az új magyar hadsereghez Debrecenbe. Akkortájt a front Pécs körül mozgott. Pallavicini György, az apja, országgyűlési képviselő és a bátyja, ugyancsak György minden ellenállási mozgalomban részt vett, csak Antal volt ilyen. Nos, Pécs mellett, Szarvaspusztán bementünk egy birtokra, ahol kiderült, hogy az intéző egykori ludovikás tiszt, Pallavicini ismerte. Ez elfelejtette elmondani nekünk, hogy a cselédség nagy része ruszin nemzetiségű. Az orosz vonal nyolc kilométerre húzódott onnan. Lefeküdtünk aludni, éjjel pokoli lövöldözés, az intézőnek átlőtték a combját, majdnem elvérzett, a cselédek pedig elárultak bennünket.

Először az oroszok bevittek Pécsre, majd tovább Temesvárra. Pallavicini apja benne volt a kiugrási kísérlet megszervezésében, így kaphattunk igazolást a szövetségesektől, hogy átkelhetünk az orosz vonalakon az új magyar hadsereghez. Az orosz tiszt azonban csak összetépte ezt a papírt. Az első perctől kezdve olyan elbánásban részesültem, mintha legalább tábornok volnék, mert a Pallavicini elmesélte az orosz kihallgató tiszteknek, hogy én Dálnoki Veress Lajosnak, a 2. hadsereg parancsnokának tolmács- és segédtisztje voltam Kolozsváron, és én vittem a titkos levelezésüket, amikor már Horthyval nem mertek géptávírón keresztül érintkezni, attól tartva, hogy a németek lehallgatják őket. Valóban: Kolozsvár és Budapest között ingáztam hetenként kétszer egy 500-as fekvőhengeres BMW-motorkerékpárral, amelyet a Wehrmacht Luftwaffétól vettünk némi magyar szalámiért. Mindezt elmondta Pallavicini Antal a komisszárnak, úgyhogy három nap múlva jött Moszkvából egy magas rangú tiszt, hogy bökjem ki, mit tárgyalt Horthy Miklós Dálnoki Veress-sel. Honnan tudjam, én csak lesegítettem a parancsnokom köpenyét az előszobában, és ott megvártam – mondtam neki. Ennek aztán megittam a levét.

A temesvári fogolytáborba karácsonykor érkeztek meg a komisszárok Moszkvából. Kettéválasztották a lágert: anyaországi magyarokból volt ott vagy 12 ezer, abból alakítottak egy hadosztályt. Úgy volt, hogy a németek ellen fog harcolni ez a bizonyos Temesvári Hadosztály, amelyben én voltam az egyetlen tiszt, aki korábban hadsereg-parancsnokságon szolgált. Kijárhattunk szabadon a városba, beöltöztetve új egyenruhába, hogy megyünk haza, de egyik este bejött a táborparancsnok, aki jól ismert engem, és felolvasott két nevet: Vásáry István zászlós és Székely András zászlós. Ez volt az egyetlen orosz, aki megmondta az igazat nekem: – Nem lehet tudni, miért, de viszik magukat Moszkvába. Kivettek a hadosztályból, Vásáry Istvánt pedig azért, mert az apja Debrecen polgármestere volt 1945-ben, az első új kormányban pedig pénzügyminiszter, és az oroszok szerették, ha a kezükben van egy miniszter fia. Összecsaptak bennünket tizenhét magas rangú tiszttel, akik a tábor másik feléből jöttek, pokoli körülmények közül: ott nagyon sokan meghaltak tífuszban. Például Szabó Lőrinc lányának a férje, Várady Szabolcs raboskodott abban a részlegben, akinek szintén tífusza volt, én vittem neki orvosságot a kerítéshez.

A Ljubjanka börtönbe kerültem a többiekkel: csendőrökkel, nyugdíjas tábornokokkal, az Egyesült Izzó mérnökeivel, s ott három és fél hónapig faggattak ugyanerről a hülyeségről: mondjam el, mit beszélt Horthy Dálnoki Veress-sel. Nem, nem kínoztak, nem vertek meg. Ötévi fogságomban egyetlen ember volt, aki megütött: egy magyar jutasi törzsőrmester – egykori villamoskalauz –, aki a kijevi stráfzónának volt a parancsnoka. Egyszer egy kihallgatásnál öntögettek ugyan vizet az orromba, amíg el nem ájultam, de más nem történt. Az Istent áldom, hogy az NKVD, és nem az ÁVH markába kerültem. Sokáig voltam magánzárkában, majd összeraktak egy orosz mérnökkel, aki azért került a Ljubljankába, mert Dnyepropetrovszkban késett az ötéves tervvel. Andruska – mondta nekem –, amikor legközelebb nyaggat a komisszár, kérdezd meg tőle: ha Sztálin hívatta Rokosszovszkijt, vajon a segédtiszt tudta-e, miről beszélnek azok ketten? Amikor ezt bevetettem, sűrű „job tvoju matyot” (b…d meg az anyádat) kaptam válaszul – de két nap után kint voltam a táborban. A hírhedt krasznogorszki 27-es lágerban, olyanokkal, mint a Sztálingrádnál kapituláló Paulus tábornok, Ujszászy István, Horthy kémfőnöke, a Siemens vezérigazgatója vagy a teljes berlini svéd nagykövetség nyolc nővel.

Mindenki együtt volt, akit a szovjet titkosszolgálat érdekesnek talált.

Japán selyem

André de Szekely, akit Székely Andrásnak hívnak:
hazaszolgálat Narviktól a lágeron át a parti őrségig (2.)

Margittai Gábor Magyar Nemzet Online, 2008. február 19.

Hogy a hadifogolytábor az emberség és emberismeret próbája, az köztudomású. Csakhogy keveseknek sikerült e tudásukat a szabad életben is kamatoztatni. Székely Andrásnak ebben is szerencséje volt: sikertelen átállási kísérletét követően szovjet hadifogságba került, majd az NKVD karmai közé. Öt év megpróbáltatás, az SS „szovjet lágereinek” megtapasztalása után mégis hazakerült. Ha másra nem is, arra elégségesnek bizonyultak ezek az elvesztegetett évek, hogy a zászlós kiismerje magát a raboskodó magyar tisztikarban. Jó példa erre a rejtélyes sorsú Ujszászy Istvánnak, Horthy kémfőnökének az esete.

Gogol Revizora óta semmit sem változott Oroszország: ott az adott szó nem jelentett semmit, az üres és értelmetlen bürokrácia annál többet. Amikor 1945-ben a Ljubljankából a krasznogorszki 27-es lágerba vittek, gondolhatja, nem nézték jó szemmel, hogy nem voltam hajlandó elmenni iskolára. Mondanom sem kell, hogy a marxizmusról semmit sem tudtam. Amikor az orosz tiszt közölte, ne aggódjunk, mindjárt itt lesz az aktivista, azt sem tudtam, miről beszél. Kiderült, ez a bizonyos aktivista egy Mandula Gyuri nevű ember, aki az Egyesült Izzónál volt ügyvéd, a Donnál fogták el mint munkaszolgálatost. Mi volt az első kérdése? Te Székely Béla építész fia vagy? Igen. Apád sokszor dolgozott Újpesten? Igen, feleltem. Rendben, azt mondja, akkor megpróbálok segíteni. Örkény István is velünk volt Krasznogorszkban: őt láttam a legszakadtabb, legszerencsétlenebb embernek az egész táborban. Akkor már két éve raboskodott, Fehér István vezérkari őrnagy csicskásaként szolgált, mert őt is a Donnál fogták el. Mindketten spiritiszták voltak, úgyhogy állandóan asztalt táncoltattak.

Egyik nap fölolvasták, hogy iskolára vezényeltek. Nem mentem. Erre behívott a komisszár: miért nem akar menni, maga talán fasiszta? Mondom, nem vagyok az, csak nem tartom a becsületemmel összeegyeztethetőnek, hogy néhány hónappal ezelőtt eljöttem Budapestről egy gazdag vezérigazgató fiaként, és most a drótkerítés mögött hirtelen kommunista legyek. Erre a komisszár: maga becsületes ember, de ez nagyon sokba fog kerülni. Igaza lett, öt évembe került. Mondanom sem kell: Örkény és vitéz Dobay Aladár huszár zászlós elmentek az iskolára.

Krasznogorszkban három évet töltöttem, mígnem 1947-ben a magyar kommunista párt kampányba kezdett: magyar anyák, szavazzatok ránk, mi tudjuk hazahozni fiaitokat! Az oroszok látszatszállítmányokat indítottak Magyarországra, s a legnagyobb meglepetésemre én is bekerültem egy ilyen transzportba. Jellemző a gogoli oroszokra, hogy nem Moszkvából Budapestre, hanem az ellenkező irányba indítottak haza: az ötszáz kilométerre délkeletre fekvő Tambov felé, amelynek borzalmas híre volt. A doni áttörés után ugyanis három táborban jelentkezett a kannibalizmus: Davidovkában, Krenovajában és Tambovban. Mire én odakerültem, az utóbbi már szép láger volt, a tiszteknek méret után készítettek zubbonyt, csizmát. Persze azonnal összefutottam egy régi osztálytársammal és barátommal, a Kállay fiával, Miklóssal, aki folyamőr zászlós volt, és 1944 végén kapták el. Megosztotta velem plédjét, a Pallavicini család koronájával ékesített lótakarót. A hazaindulás előtti éjjel hívatott a tambovi komisszár. Na, hogy érzi magát, kérdezik tőlem az orosz kihallgató tisztek. Hogy érezhetem magam: három éve vagyok hadifogoly, nem tudom, mi van a szüleimmel, s ők sem tudják, mi van velem, feleltem a hülye kérdésre. Hol van a kedves papa, faggattak tovább. Tudomásom szerint Budapesten, de ezt önöknek jobban kell tudniuk. Gondolkozzon! Tíz perc nyaggatás után elengedtek. Mondom Kállaynak, nem hiszem, hogy holnap hazamehetek.

Másnap reggel a szokásos raport: a tábor kapuja előtt kitettek két asztalt, az egyiknél orosz tisztek ültek, a másiknál felcserek, mindenkinek meztelenül kellett elvonulni előttük, és megcsipkedték a popsinkat, mert ebből állapították meg egészségi állapotunkat. Kállayt is kivették, mondták neki, nem „na pravo”, hanem „na levo”, ami nem a kaput jelentette, hanem a lágeron belüli külön fogolytábort. Oda vittek engem is, tizenhármunkat szedtek ki a szállítmányból. Csak akkor tudtam meg, miért, amikor hazajöttem. Volt velünk egy öreg, összetört rendőrtiszt, Meskó Arisztid, közismert ember, húsz éven keresztül a lovas rendőrség parancsnoka. Ha a futballmeccseken meg akarták ruházni a bírót, akkor Arisztid bácsi tanügetésben megkardlapozta a rendbontókat. Kiderült, a felvidéki bevonulásnál rendőrparancsnok volt. Az oroszok mindent dokumentáltak, a legritkább esetben tévedtek. Senkit sem akartak hazaküldeni, aki veszélyforrást jelentett az új rezsim számára. Ebben a tambovi táborrészlegben végül nem maradt más, mint 13 magyar, 800 lengyel nő a varsói felkelésből és 3000 japán, a magát utoljára megadó Kvantung Hadsereg tagjai. Minket pillanatok alatt szétszedtek: Kállayt visszavitték Moszkvába, én meg nyár közepéig ott rostokoltam. Kicsit megtanultam japánul is. Tudja, melyik a kedvenc szavam? A vezérkar: szambohombu – vagy valami ilyesmi. A japánoknak rengeteg engedményt tettek az oroszok, például tisztjeik megtarthatták kardjukat. Mert egyszerűen nem tudtak mit kezdeni velük.

A magyar tiszteknek hivatalosan nem kellett dolgozniuk, de ezt a rendelkezést csak olyan táborban tartották be, amilyenben én voltam. A többiben sokan meghaltak a bányákban. A japánokat is elvitték dolgozni, ám hiába, nem teljesítették a normát. A munka végén az orosz parancsnok kihívta a csoport vezetőjét, hogy csak 40 százalékot teljesítettek, így enni is csak 40 százalékot kapnak. Mire a japán főtiszt összecsapta a bokáját: nagyon szépen köszönöm, hogy így megdicséri, ahogy mi, japánok dolgozunk, holnap még jobban igyekszünk. Meg nem mozdultak volna, lelőhettek mindenkit, amíg a saját parancsnokuk nem adott utasítást. Nagy összetartás volt közöttük. A legjobb egyenruhát, amelyet valaha láttam, a japán hadsereg katonái hordták: tisztjeik alsóneműje például selyemből készült, ami hadifogságban azért óriási jelentőségű, mert a tetű nem megy bele. Én is vettem tőlük.

Aztán bezsuppoltak, és elvittek egy kijevi táborba, amelyet csak bunkerlágernak hívtak: nem barakkokból állt, hanem földbe vájt lukakból. Ez nagyon közel esett a Babij Jar-i temetőhöz, ahol annyi embert meggyilkoltak a németek – aztán meg az oroszok öldösték itt a hadifoglyokat. A lágerban 18–20 ezer ember tengődött, 85 százalékban németek, a többi magyar, de az egész parancsnokság németekből állt, még az orosz felettes is volgai német volt, a táborparancsnok egykori német SS-altiszt, a munkaelosztó egy jóképű SS-Sonderführer. Átvittek a magyar részlegbe. Ott azt mondták, ez rémes hely, olyan, mint egy SS-büntetőtábor, a német parancsnokok most ugyanazt csinálják a saját embereikkel, mint néhány éve a lágerekban a zsidókkal.

Az első ember, akibe belebotlok, a Dálnoki Veress Lajos parancsőrtisztje, egy Bodroghy Pubi nevű lovas tüzér százados, aki közutálatnak örvendett már a hadsereg-parancsnokságon is, sváb volt, csak magyarosította a nevét. Kérdi tőlem: hova mész holnap dolgozni? Mondom neki: én sehová, egy magyar tisztnek nem kell. Másnap reggel kivonultak: a németek annak rendje és módja szerint mentek a csokoládé- és a kenyérgyárba, a magyarok a Dnyeperre, szálfákat halászni a jeges folyóból. Én bent maradtam, beteg német tisztekkel bridzseztem. Így ment három napig, akkor már látták a magyarok, hogy nem esett bajom, úgyhogy még tízen megtagadták a munkát. Jött az orosz alkomisszár, hogy „kto iniciátor”, ki a kezdeményező. Bevágtak engem a stráfzónába, itt találkoztam az egyetlen emberrel, aki a fogságom öt évében megütött: egy magyar jutasi őrmesterrel. Csak egy ember állt ki mellettem, aki később elismert költő, író lett: Jobbágy Károly híradós zászlós. Én már dörzsölt fogoly voltam Moszkvából, tudtam, egy dolog használ: az éhségsztrájk. A mai napig nem tudom, miért volt ez eredményes, mert százával halhattak éhen a hadifoglyok, az az oroszokat nem érdekelte. Mégis, ha valaki éhségsztrájkot kezdett, Moszkvából jöttek kivizsgálni az esetet. Gondolkodásmódjukat jellemzi az is, hogy piros betűs napokon kettőzött őrséget állítottak a tornyokban, mivel a kommunista katekizmus szerint a cári időkben ők maguk mindig ünnepeken mozgolódtak, hiszen ilyenkor az elit nem ért rá velük foglalkozni: a dácsákban mulatozott.

Először elrendelték, hogy egy orosz orvosnő megetessen csővel, de ő írásos utasítást kért, ha meg találnék fulladni… Nem adtak. Elvittek a főparancsnokságra, ahol magas rangú tisztek fogadtak, s egyikük, egy kopasz alak rám üvöltött: miért éhségsztrájkolsz, az nem kulturált, b…d meg az anyád! Kiderült, ez Hruscsov volt személyesen, az ukrán kommunista párt első titkára. Tudtam, az oroszok szeretik a teátrális dolgokat. Én itt nem az önök foglya vagyok, mondtam neki, hanem az SS-é, a németek dirigálnak, minden füttyszóra megy, mint Dachauban. Másnap bizottság jött, a parancsnokunk két órán belül egy közeli bányában törte a követ, a németeket leváltották, különválasztották a magyarokat, kaptunk egy rokonszenves orosz ezredest, Romancsukot. Felkért, legyek én a magyarok parancsnoka. Mondom, ezt nem lehet, alacsony rangú tiszt vagyok. De a többiek megválasztottak. Romancsuk hangsúlyozta, hogy tudja, nekünk hivatalosan nem kell dolgoznunk, de azért kért száz tisztet a kenyérgyárba. Összehívtuk a tiszti gyűlést, és megállapodtunk abban, hogy mindennap garantálunk száz embert, aki keresetért dolgozik. Soha annyi pénzem nem volt, mint amikor a kenyérgyári brigád parancsnoka voltam. A legnagyobb eredménynek azt tartom, hogy öt év múlva hazajöhettem, de a tisztek 80 százaléka csak ’55-ben szabadult, le kellett húzniuk tíz évet. Sőt hamarosan megszüntették a hadifogolystátust, és ugyanolyan köztörvényes bűnösként ítélték el őket, mint akik teheneket hajtottak el, vagy házakat gyújtogattak. Méghozzá huszonöt év kényszermunkára, amelyet csak akkor függesztettek fel, amikor 1955-ben Adenauer kiment Hruscsovhoz, és kisírta tőle a német hadifoglyokat. Ekkor el kellett engedni a magyarokat is.

Igen, még a krasznogorszki 27-es lágerban találkoztam Ujszászy István tábornokkal, Horthy kémfőnökével. Sokan nem tudják róla, hogy az első perctől kezdve az oroszoknak dolgozott, abban a hitben, hogy megússza. Amikor kijött a börtönből, külön kis házat kapott, nagyszerű ellátást, elvitték néha a Bolsoj Színházba. Mindenki utálta a táborban. Amikor visszahozták a nürnbergi per tárgyalásáról, másnap az aktivista felolvasta a Pravdából a vallomását: Ujszászy többek között kijelentette, hogy Drazsa Mihajlovics ezredessel, a szerb csetnikmozgalom vezetőjével is csak azért barátkozott, hogy kifürkéssze és a németeknek jelentse a terveit. Korábban nem ismertem őt, Karádyval pedig 1942 után, amikor hazatoloncoltak Franciaországból, már nem találkoztam. A viszonyukról nemrég készített filmben Ujszászyt bonvivánként ábrázolták, holott külseje alapján nem volt a Horthy-tisztek mintaképe: a köpcös, kopaszodó, kezét dörzsölgető férfi leginkább úgy nézett ki, mint egy felvidéki vegyeskereskedő.

Jellemző rá az alábbi eset. A táborban csupán annyi legénység volt, amennyi a mi kiszolgálásunkra kellett, s minden olyan előkelő állást, mint a szakácsé vagy a kenyérvágóé, munkaszolgálatosok foglaltak el. A fürdő parancsnoka például egy nagyon helyes ungvári ember, Klein Guszti volt. Egyszer Ujszászy kint sétált a hidegben, és találkozott ezzel a munkaszolgálatossal. Azt mondja neki: drága Gusztikám, hogy méltóztatol lenni? Erre az ránéz: tábornok úr, ha két évvel ezelőtt találkozunk, akkor is így beszélt volna? Velem is csak azért barátkozott, mert velem tudott a Karádyról beszélgetni, ebben élte ki magát. Megesketett: biztos előbb jutsz haza, keresd meg Katalint. Végül nem volt szükség erre: amikor hazajöttem 1950-ben, egy színházhoz kerültünk. A mai Madáchba, amely abban az időben Fővárosi Népszórakoztató Intézmények Igazgatóságának revüszínháza volt. Ez is jellemző: egész életemben drámai színházban voltam dramaturg-rendező, most meg revüszínházhoz kerültem. Egyik előadás után elmentünk egy eszpresszóba, és átadtam Karádynak Ujszászy üzenetét: reméli, hamarosan jön. Mire Katalin: én többet tudok, Andris, neked csak 1947-es híred van. Egy éve idős néni hozott nekem levelet, amely egy kőre volt rákötve, az István dobta ki a vonatból Kőbánya rendezőn. Azt írta: visznek valahová, nem tudom, hová, de azt hiszem, Kelet-Németországba. Szép lezárása a történetnek, gondolhatja: miután Ujszászyt mindenki kifacsarta, elvitték a keletnémet szervekhez, hogy ott is tegye meg kötelességét – de ezután soha senki nem hallott róla. Eltűnt szőrén-szálán.

Csendőrtánc

André de Szekely, akit Székely Andrásnak hívnak:
hazaszolgálat Narviktól a lágeron át a parti őrségig (3.)

Margittai Gábor Magyar nemzet Online, 2008. február 26.

Emberevő olasz lágerkatonák, halálra kínozott magyar tisztek az NKVD börtöneiben, lerongyolódott és megszégyenült magyar színészek Amerikában, alelnöki-produceri állás a világ egyik legnagyobb televíziós társaságánál, az ABC-nél – Székely Andrásnak nyomorban, kirobbanó sikerekben egyaránt része volt kelettől nyugatig. Életmondásának utolsó fejezetét közöljük.

Amennyire nem szerettem Ujszászy Istvánt, Horthy kémfőnökét, anynyira kedveltem Deseő László tábornokot, Ujszászy szöges ellentétét, a magyar hadsereg egyik legjobban képzett tisztjét. A második világháború előtt ő volt az utolsó magyar katonai attasé Moszkvában. Nagyon jóban volt Lepesinszkajával, a híres balett-táncosnővel, sőt megvette az Alfa Romeóját. Ezzel fejtörést okozott a szovjet titkosszolgálatnak, mivel az nem rendelkezett olyan autóval, amelyikkel követni tudta volna Deseőt, amikor időnként hazakocsikázott Budapestre. Az antikomintern paktum megkötése után, amikor megszakítottuk a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval, áthelyezték Finnországba. De hibázott: 1942 novemberében a tiszti klubban tartott előadásán megjósolta azt, ami hamarosan bekövetkezett: a legnagyobb tévedés azt képzelni, mondta Deseő tábornok, hogy a németek megnyerik a háborút. A Szovjetuniónak rengeteg hadosztálya várakozik Szibériában, onnan hoznak át új csapatokat és felszerelést, aztán tönkreverik a németeket. Erre büntetésből a frontra küldték, holott mindenki tudta, ha az oroszok markába kerül, mint volt katonai attasénak nincs kegyelem. Amikor a lágerban találkoztam vele, már éveket ült a Butirka börtönben, ahol arról faggatták, kik voltak azok a helybéliek, akik neki dolgoztak Moszkvában. Mindig úgy védtem ki ezeket a kérdéseket, magyarázta nekem, hogy azt bizonygattam a kihallgatásokon: mi kicsi, szegény ország voltunk, csak a kisantant felé végeztünk felderítést, Oroszországról mindent készen kaptunk a németektől. Amikor az újságban megjelent, hogy Ujszászyt elfogták az oroszok, és a Ljubljankában ül, azt mondta Deseő, Andriskám, ez az én végítéletem: ő folyósította nekem a hírszerzési pénzt. Így is történt: a fogolytáborban nem állt szóba Ujszászyval, igen rossz volt közöttük a viszony, aztán Deseő tábornokot néhány hét múlva visszavitték a Butirkába, és megbízható hírek szerint borzasztó halál jutott osztályrészéül. Milyen halálnem? Hát üvegszilánkos étellel etették meg.

Állítom magának, engem csak azért engedtek haza 1950-ben, mert egyszer kínos ügyben kisegítettem az orosz komisszárt, Timosenko marsall öccsét, aki mellesleg nagy magyarbarát volt. Hétköznapi eset: egy orosz nő megszöktette a táborból szerelmét, egy német SS-tisztet. Nos, ezt az asszonyt én is ismertem, és tudtam, hol van a városban a randevúlakása, mert korábban engem is felvitt oda. Megkérdeztem a komisszártól, mi történik a némettel, ha elfogják. Azt felelte, nem esik különösebb bántódása. Erre megmondtam neki, mert úgy éreztem, ennyivel tartozom neki, hol találja meg őket. Pedig maga a nő is híres komisszár volt: saját kezűleg akasztott föl egy német tábornokot.

De nem minden orosszal volt ilyen szerencsém. Még a krasznogorszki 27-es lágerban egy rémes figura, ma is emlékszem rá, bizonyos Kubin nevezetű, be akarta bizonyítani, hogy ő majd kitapossa belőlem azt, amit a Ljubljankában nem tudtak kiszedni. Úgyhogy az első fél évben többet voltam tábori börtönben, mint kint, ami százszor rosszabb volt, mint a Ljubljanka, mert tábori fogdaként egy ócska barakk szolgált, amelyben süvített a hideg, nem volt takaró, fűtés. Ez a Kubin kiszúrta, hogy gyakran beszélgetek egy orosz rabnővel. Egyik éjjel jöttek értem, karácsony után lehetett pár nappal, szánkóval vittek négy katona kíséretében. Olyan érzésem volt, mintha egy filmben lennék: megyek ki a civilizációból. Elvittek egy német SS-büntetőtáborba, mondhatom, rettenetes helyre. A fogolyparancsnok magyar munkaszolgálatos volt. Betereltek a fogdába, egy kör alakú sátorba – csak marabunak hívták –, középen egyetlen tartóoszloppal, jóformán be sem lehetett menni, olyan magasan állt ott a hólé. Keskeny gerendára fekhettek a szigorítottak, de aki leesett onnan, az megfulladt. Amikor bevittek ide, gondoltam magamban, ez a vég. Ám ahogy elment a kíséret, bejött ez a magyar munkaszolgálatos fiú, Burgernak hívták: zászlós úr, magának az édesanyja nem a Brachhoz járt cipőt venni a Váci utcába? De igen. Az én kliensem volt tíz évig. Nem tudom, mondja a Burger, magát miért hozták ide, papír sincs róla. Kiderült, az egész Kubin egyéni bosszúakciója. Mit gondol, ki volt a segédje? Egy német SS-altiszt. Négy nap után visszavittek, de addig sem volt rossz dolgom, mert a parancsnok hozott takarókat meg egy falapot, amelyre rá tudtam feküdni. Nem volt ott orvos, csak egy öreg felcser, aki mindig jött sakkozni hozzám a sittre.

Ez a Kubin komisszár volt az egyetlen szar orosz, akivel kint találkoztam. Higgye el, soha nem volt igazán bajom velük, pedig öt évet raboskodtam a Szovjetunióban. Egyet kell megérteni: ezek más műveltségű, más körülmények között felnőtt emberek. Ha Magyarországon egy orosz bement egy proli lakásába, s ott fürdőszobát talált, azonnal elkezdett kiabálni, hogy burzsuj az illető. De alapvetően jószívű emberek.

Mivel töltöttem ezt az öt esztendőt a lágerokban? A kijeviben például gyönyörű színházat alapítottam, nyolcvantagú zenekarom volt, a brünni operaház teljes csapata: ahogy eldavajozták őket a hangszereikkel egyetemben, mind ott ragadtak a fogolytáborban. A német légvédelmi fényszórókból olyan világítást teremtettem, hogy a Margitszigeti Szabadtéri Színpad elbújhatott mellette. Egyedül a nőkkel szenvedtünk meg: noha akadtak a lágerban, azt tapasztaltuk, hogy rosszabb előadók, mint az őket eljátszó férfiak. Megcsináltuk például a János vitézt balettbetétekkel, amelyeket egy magyar csendőr őrnagy táncolt el. Hamarosan hoztak ide még néhány olaszt is, már aki túlélte, mert közülük keveseknek volt ilyen szerencséjük. Hogy miért? Rossz volt a felszerelésük, és nem bírták az éhezést. Mindent fölfaltak, ők voltak a nagymesterek az emberevő táborokban. Egyszerűen leütötték latrinára vánszorgó, elgyöngült fogolytársaikat, lesből, doronggal, a fenekükből nagy darab húst hasítottak ki, és rohantak megsütni. Volt, akit megöltek, volt, aki még élt, amikor szeletelték. A kutyákat, a macskákat is megzabálták. De a színházban jól teljesítettek.

Összebarátkoztam egyikükkel, egy Berzaglieri hadnaggyal, akivel abban állapodtunk meg, hogy amelyikünk előbb hazaér, az értesíti a másik szüleit. Ő tájékoztatta apámat 1946-ban, onnan tudták meg, hogy élek. Amikor 1956. november 30-án disszidáltam, azonnal elmentem a bécsi főpostára, megkerestem a telefonkönyvben a számát. Másnap ott volt Bécsben a saját repülőgépén, megölelt, a testvérének nevezett, és követelte, hogy költözzem hozzájuk. Nem így lett.

Hárman vágtunk neki a világnak 1956 novemberében: Szabó Sándor és Ferrari Violetta színészek, valamint én. Sopronnál, Brennbergbányánál mentünk át a határon. Gyönyörű, vadonatúj autóval, amelyet ott kellett hagynunk a hóban, mert a Szabónak útközben elfogyott a benzinje, és Mickey Mouse órájáért cserébe egy orosz tankból vett üzemanyagot – az meg tele volt vízzel. Úgyhogy amikor Sopronban megálltunk éjjelezni, úgy befagyott az egész kocsi, hogy darabokra kellett szedni, de mindhiába. A pali, aki mutatta az utat, azt mondta: uraim, nem hagyom agyonlövetni magamat a maguk autója miatt; vagy jönnek anélkül, vagy maradnak. Bécsből végül nem olaszországi bajtársamhoz, hanem rögtön Amerikába mentem. Ahány magyar elmenekült otthonról, az mind oda akart emigrálni, úgyhogy az amerikai tengerészgyalogosok feltűzött szuronnyal tartották távol a tömeget a bécsi nagykövetségtől. Kapcsolataim segítségével nekünk sikerült bejutnunk, és másnap megvolt a vízumom.

Istenem, a régi világból ki mindenkivel nem találkoztam odakint az Államokban! Minden menekültnek volt támogató szervezete, az enyém az International Rescue Committee, amelynek elnöke Biddle Angier Duke, Kennedy elnök protokollfőnöke volt. Amikor kijöhettem a menekülttáborból, s elmentem New Yorkba, a Madison Avenue-ra ebédjegyért az IRC székházába, mit gondol, kibe botlottam? Ott ült az adatfelvevő asztalnál a legjobb barátnőm, Alberti Erzsébet, illetve Hidvégi Valéria színésznő, osztálytársam a színművészetin. Alberti Liliről azt kell tudni, hogy annak az Odescalchi Miklós hercegnek volt a kedvese, aki 1944-ben vadászgépén megpróbált elrepülni az amerikaiakhoz. Tizenöt kilométert tévedett a navigátora, és a német vonalak végén szálltak le valahol Olaszországban. Mindkettejüket felakasztották. Lili ezért a kapcsolatáért börtönbe került Debrecenben. New Yorkban aztán ő lett a piarista bálok nagyasszonya, jóllehet Amerikában akkorra már kiment a divatból az efféle ünnepség – éppen az ötvenhatos magyarok hozták vissza. Kornfeld György báró – akivel egy osztályba jártam a piaristákhoz – volt az igazgatója az 59. utca és az 5. sugárút kereszteződésénél álló Plaza Szállónak, itt tartották minden évben az előkelő bált, amelyet a West Point katonai akadémia kadétjaival nyitottak meg az első bálozó lányok. Egykori osztályfőnököm, egy Báthory József nevezetű pap volt a fővédnök, vagány ember. Magyarországon vízicserkész-parancsnokként szolgált: a piaristák kezelték az ő irányításával a Búvár nevű hajót, a Monarchia egykori kadétvitorlását. De túl ezen Báthory tábori pap is volt, s azt mesélték róla, hogy 1943-ban, a visszavonuláskor géppisztollyal a vállán, kereszttel a kezében ment a csapatok előtt az orosz fronton, úgyhogy el kellett pucolnia ’45-ben, mert elkapták volna a frakkját. Buffalóban ő lett a piaristák rendfőnöke. Jó ideig élt, még találkoztam vele.

Ha minden igaz, ma sem szűnt meg a bálozás, csak leértékelődött, mert a Plaza Szállót eladták a japánoknak, akik drága apartmanházzá alakították. Pedig nevezetes hely máskülönben is: Molnár Ferenc író lakott ott, s e falak között is halt meg. Az én New York-i lakásom ugyancsak a Plaza mellett fekszik. Van a közelben egy kis művészmozi, ahol a várhatóan kis nézettségű filmeket vetítik, például a magyar alkotásokat, amelyeket általában nagyon hamar levesznek a műsorról. A Plaza Szállóban találkoztam először Vadnai Lászlóval is, a Hacsek és Sajó szülőatyjával: meghívott reggelire az óriási lakosztályba, de aztán kiderült, hogy egy Los Angeles-i telefontársaság küldte át New Yorkba reklámfeliratot írni, és a cég fizette a szállodaszámlát. Akkor már nem ment olyan nagyon jól neki.

Aztán eszembe jut André de Tóth, a félvak rendező, mindig fekete pacsni volt az egyik szemén. Berlinben élt egy időben, de 1938-ban kiment Amerikába. Ő volt az első ember, aki háromdimenziós filmet készített Amerikában – de igazából nem erről híres. A háború alatt a felesége volt az egyik legnépszerűbb amerikai színésznő, Veronica Lake, aki meztelenül pózolt a frontkatonáknak küldött naptárakon. Nos, ez a magyar rendező azzal lett híres Hollywoodban, hogy arrafelé nem igazán ismerték a francia szexet, és a rossz nyelvek szerint ő hozta divatba Los Angelesben. Most halt meg néhány esztendeje, előkelő idős filmesek otthonában.

Nem tudom, hallotta-e valaha az igaz történetet arról, mi történt Jávor Pállal Amerikában. Nem szokták nagydobra verni. Joe Pasternak, a Universal filmstúdió főnöke hívta meg, aki többek között azért rokonszenvezett Jávorral, mert a nem túl hódító külsejű feleségét, Landessman Olgát nem hagyta ott a háború alatt sem, mindvégig kitartott mellette. Pedig Kiss Ferenc, a színészkamara elnöke 1944-ben eltiltotta a szerepléstől többek között a zsidó származású Olga miatt, meg azért, mert Pali hevesen tiltakozott kollégái meghurcolása ellen, s indulatkitörésében ledobta a földre Kiss mellszobrát közös öltözőjükben. Nos, amikor a negyvenes évek végén megérkezett Los Angelesbe, egy fogadáson kicsit berúgott Kertész Gáborral, Kertész Mihály öccsével, aki itthon – azt mondanám – másodklasszis operettbonviván volt, de sokat játszott Honthy Hannával is. Jávor részegen rátette Kertész vállára a kezét, és pesti lezserséggel azt mondta: hát hitted volna, te hülye zsidó, hogy még egyszer találkozunk az életben? Huszonnégy órán belül el kellett hagynia Los Angelest. Pedig Magyarországon a két háború között mindketten tagjai voltak a Fehér Holló Társaságnak, a Fészek Klub különleges részlegének – apám volt az egyik alapító. A társaság arról volt nevezetes, hogy minden nagypénteken hajót bérelt, felment a Dunán Szentendrére ebédelni. Csaknem hatvan százalékuk zsidó származású volt, de amikor a hajó a hidak alatt elhaladt, szertartásosan rázni kezdték az öklüket, azt kiáltva: Kik tették mindezt? Hát a zsidók!!!

Ha emlékszik, maga Marlon Brando is kijelentette, hogy Hollywoodban nem lehet megélni, csak ha valaki zsidó, mert minden hatalmi pozíciót ők töltenek be. Brandóra mindent rá lehetett fogni, azt az egyet azonban nem, hogy rasszista, mert például nem vette át az Oscar-díját az amerikai indiánok nyomorára hivatkozva. Barátai figyelmeztették, hogy a hollywoodi megjegyzése miatt éhen fog halni, több szerepet itt nem kap, úgyhogy néhány nappal később egész oldalas hirdetésben kért bocsánatot a The New York Timesban.

Jávorék az affér után elköltöztek New Yorkba, de alig kapott munkát. Valaki beprotezsálta Washingtonban: a honvédelmi minisztérium éppen történelmi oktatófilmeket készített. Ott láttam őt hárommondatos szerepekben, amikor például a gettysburgi csata egyik tábornokát játszotta. Abból éltek, hogy a magyarokat segítő, jószívű Gábor Zsoli, a Gábor lányok mamája, akinek bizsuüzlete volt New Yorkban – ugyanolyan, mint egykor Pesten a Kígyó utcában –, magához vette Landessman Olgát eladónak. A Landessman család egyébként Magyarország legnagyobb marhakereskedő famíliája volt. Ők fizették ki a cirkuszban azt a fickót is, a lóápolót, akinek a harmincas években Jávor kiverte a szemét dührohamában, amikor a ligeti cirkuszban játszott egy félig színházi, félig cirkuszi előadásban. Botrány kerekedett, Jávort el akarták tiltani, de a Landessman család megegyezett a lóápolóval. Pali, amilyen aranyos ember volt, olyannyira rabiátus is. Már betegeskedett 1958-ban, kórházban feküdt itthon, amikor Kiss Ferenc végül elment hozzá bocsánatot kérni.

Arra kíváncsi, hogyan lettem földönfutóból az ABC televíziós társaság alelnöke? Ötvenhat decemberében érkeztem New Yorkba, január 1-jén már a Szabad Európa Rádiónál dolgoztam. Aztán színházi rendező voltam, Rockefeller-ösztöndíjas, majd elmentem Los Angelesbe a UCLA egyetemre, onnan a 13-as csatornához kerültem, amely ma közszolgálati televízió. Hamarosan behívtak az ABC-hez interjúra, és 1962 óta mindvégig ott dolgoztam. Olyan, mintha a családom lenne az ABC. Tizenhat évig a filmprodukciós osztály alelnöke voltam, ebből tizennégy esztendeig minden szombat-vasárnap a miénk volt a két legnagyobb nézettségű film. Többek között a James Bond- és a Superman-sorozathoz is az ABC adta a legtöbb pénzt – én voltam az executive producere mindkettőnek. Ehhez gyakran Londonba kellett repülnöm, mert ott volt Korda stúdiója, a Pinewood, ahol ezek a mozik készültek. Nem bántam, mert szeretem az angolokat, véleményem szerint ők nyerték meg a második világháborút. Ha nincs Churchill, és kapitulálnak a negyvenes évek elején, akkor vége a világnak. A hülye Rooseveltnek meg imponált Jóska bácsi (Sztálin – M. G.).

Tavasztól őszig egy szép hajón éltünk a feleségemmel. Hetvenhárom éves koromig divíziókapitányi rangban szolgáltam az amerikai parti őrségnél mint search and rescue (kutató-mentő – M. G.) specialista. Úgy van, önkéntesként, a televíziós állásom mellett. Mielőtt nyugdíjba vonultam volna, még az előző héten kint voltam mentésen: tengerbe zuhant egy repülőgép 160 emberrel a fedélzetén. Mi voltunk a legközelebb, ezért feleségemmel siettünk a mentésre: ő stewardess volt a Pan Americannél, ezért jól ismerte a gépek szerkezetét, és képzett búvárként villámgyorsan megtalálta a víz alá merült bejáratot, amelyen még ki lehetett szabadítani az utasokat. Mindkettőnket kitüntettek.

Hát igen, voltam francia idegenlégiós, a magyar hadsereg zászlósa, amerikai parti őr. Hogy mi vonzott az egyenruhás szolgálathoz? Külső kényszer? Hazafiasság? Nehéz ezt meghatározni. Mindenesetre sok más mellett megkaptam a legmagasabb amerikai kitüntetést, amelyet az ország békében adni tud: a bronz Medal of Meritet. Ennek az a kritériuma, mint az első világháborúban a Mária Terézia-rendé volt: nem parancsra cselekedni, hanem saját elhatározásból, a saját életet kockára téve.

Vége